Maribor - Szlovénia rejtett kincse

Februári, Bécsben töltött kirándulásunk után egy kérdőív kitöltésére kért meg a Flixbus, a kitöltést pedig egy 20%-os kuponnal jutalmazta. Nem is volt kérdés, hogy ezt felhasználom, a kérdés csupán az volt, hova.

Mivel a kupon határidővel volt ellátva, egyéb elfoglaltságok miatt nem engedhettem meg magamnak egy hosszabb kirándulást, így elsősorban csak a szomszédos országok jöhettek szóba, azokon belül is olyan városok, amelyek egy nap alatt megjárhatóak. Mivel mindenképp valami újat akartam látni, Bécs és Pozsony kiesett. Hosszabb-rövidebb keresgélés után egy (számomra) eddig ismeretlen városkára figyeltem fel: Mariborra. Hangulatos, eddig nem jártam ott (csak átutazóban voltam Szlovéniában korábban), és a megközelítés kritériumának is megfelelt. Így végül a testvéremmel el is döntöttük, hogy ide megyünk el egy szabad hétvégénken.

Maribor Szlovénia második legnagyobb városa, közel 100 ezer fős lakossággal. Az ország keleti felében található, Muravidék közelében, és a magyar határ is legfeljebb másfél óra a várostól.

A buszozás során nem voltunk túl szerencsések. A 7 órai „indulás” előtt fél órával SMS érkezett (érdemes megadni jegyvásárlás során a telefonszámunkat, tényleg írnak, ha baj van), miszerint buszunk közel 1 órát késik, valamint ez röviden a Népliget tábláin is kiírásra került, a késés pontos okát azonban sosem tudtuk meg, amire nem kevesen lettünk volna kíváncsiak, ugyanis a busz helyből indult, nem Románia, vagy Szerbia felől érkezett.

Sem az esős időjárás, sem az 1 órás késés (5 óránk lett volna a városra, ha időben odaérünk) nem kedvezett a napnak, mondhatni minden az ellen szólt, hogy odaérjünk. Már épp az útlemondás feltételeit kerestem, amikor végül megérkezett a busz, és az ígért késésnek megfelelően indultunk is.

Talán ez a nap a bizonyíték arra, hogy amikor a körülmények rosszra fordulnak, és úgy tűnik, minden ellenünk fordult sem szabad lemondani a terveinkről. Az autópályán a kicsi forgalom miatt gyorsan haladtunk, még egy határellenőrzés és egy benzinkúti szünet mellett is sikerült a késést 25 percesre lefaragni (elképzelhető, hogy mire Ljubljanába ért a busz, már pontos is volt). Továbbá örömhír, hogy a Balaton környékén szinte egyik pillanatról a másikra eltűnt a köd, és kisütött a Nap. Mariborban tökéletes tavaszi idő fogadott minket.

Már a buszpályaudvaron is látszik, milyen szép idő fogadott minket Mariborban

Az első érdekes látványosság, ami fogadott minket, az maga a buszpályaudvar volt: egy kaszinóval alkot egy épületet, így annak a stílusa ragadt át a tömegközlekedést ellátó részre is. Mivel szombaton látogattuk meg a várost, a legtöbb bolt zárva volt, utasok is csak szórtan jelentek meg, rendszerint a nemzetközi járatokra.

A belváros irányába tett első lépésünk máris egy hatalmas épülettel szembesített minket: a Ferences templommal. A templom stílusa egy osztrák, német vagy skandináv épületére emlékeztet, ami nem meglepő, mivel Maribor sokáig volt a fentiek közül az első nép kezében (a város német neve Marburg).

A templom számomra inkább germán, semmint szláv

Nem maradhatott el a kastély megtekintése sem, mely az előbb említett templomtól félpercnyi gyalogsággal érhető el. Bár engem nem emlékeztetett egy kastélyra, az előtte elhelyezkedő térrel és kisebb éttermekkel fokozta a kisvárosi hangulatot.

Itt kisebb, akár magyar városokéra is emlékeztető sétálóutcákba kerültünk, és egy rövid sétát követően a város főterén találtuk magunkat. Nem volt túlzsúfolt, az emberek is csak jöttek-mentek (mint ahogy ekkor még a város többi részén), ami sokkal zavaróbb volt, az a tér mellett közvetlenül elhaladó főút. Ugyan kimondottan nagy forgalom nem volt szombat délután, hétköznap valószínűleg nem kellemes hangbeli élmény a téren tartózkodni.

Maribor főtere kicsi, de annál hangulatosabb

Innen egy elsőre kedvesnek tűnő, ám közelebbről már inkább romos utcácskán haladtunk tovább, majd a székesegyházhoz értünk (itt található tovább az egyetem is). Érdemes a templomot belülről is megtekinteni, valamint a toronyba felmenni (utóbbihoz külön bejárat vezet kívülről), ugyanakkor tériszonyosoknak némi felkészülésre lehet szükség, ugyanis a lépcső többször változik, ami engem felfele haladva még nem zavart, lefele már annál inkább – külön "élmény" a rácsos lépcső, ahol az ember szinte a templom aljáig lelát. :)

Még tériszonyosoknak is megéri felmászni a kilátásért :)

A kilátó terület igen keskeny, így a tériszony itt sem hagy alább.  Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni, hogy tényleg megéri leküzdeni a félelmeket, ugyanis az egész belváros látható innen.

A kalandos lejutást követően – ismét a főtéren át – a Dráva partját tűztük ki következő célként. Ekkor terveinken kívül egy mediterrános hangulatú utcában kötöttünk ki, melyet a szemét és firkálások látványa kicsit elcsúfított, ám a kép is bizonyítja, nem vészes a helyzet.

A maribori utcák nem feltétlenül tiszták vagy rendezettek, de így is tudnak meglepetéseket okozni.

A várost a Dráva szeli ketté, az eddig említett oldalon van a látványosságok döntő többsége, azonban érdemes a partra is kiülni kicsit, és a hattyúkat nézni.

Maribor egyébként 2012-ben Európa Kulturális Fővárosa volt, ennek a városban még mindig több helyen is fellelhetjük nyomait, például az Öreghídon meghagyott dekorációk is erről tanúskodnak.

A város két felét összekötő Öreghíd

A hídról csodás kilátás nyílik nem csupán Maribor látnivalóira, valamint a város további hídjaira, de a távoli hegyekre is.

A hídon végighaladva a parton folytattuk sétánkat: kellemes, fásított terület, a túloldalon is szép kilátással. A helyiek is igen aktívan kihasználták a területet, biciklizés vagy kutyasétáltatás céljából egyaránt. Itt tudatosult ugyanakkor egy dolog bennünk: a szlovén nem tartozik a világ legszebb nyelvei közé, de még a szláv nyelvek között sem épp dobogós. A város látványosságokban gazdagabb felére egy gyalogos-kerékpáros hídon tértünk vissza.

A gyalogos hídról is láthatjuk a belvárost

Ami ekkorra feltűnő volt, hogy bár még csak három óra múlt, a nagyobb boltokat leszámítva már szinte minden bezárt, hűtőmágnest is csak a kastély ajándékboltjában találtunk. Ami viszont egy hatalmas pozitívum, az a mariboriak kedvessége. Szinte mindenki tudott angolul, és nem is féltek használni nyelvtudásukat. A többség nyitott a turistákra, és szinte önként jelentkeznek segíteni. Az egyik boltban egy helyi miután meghallotta, hogy magyarul beszélünk, elkezdett beszélgetni velünk arról, hogy tetszik-e nekünk a város, és milyennek találjuk a várost Magyarországhoz képest. :)

A buszpályaudvarhoz kisebb kerülővel tértünk vissza, egy piactéren át vezetett utunk, talán több embert láttunk, mint egész nap a város többi részén.

Délután már lényegesen kevesebben voltak a tereken is

A busz indulási helyét nem volt egyszerű megtalálni, mivel a kijelzők csak a helyi járatok indulásáról adtak tájékoztatást. A pénztárnál kaptam végül tájékoztatást, hogy a Flixbus járatai a hetes vagy nyolcas kocsiállásról indulnak. Természetesen lehet, hogy azóta ezt már egyértelműen jelzik is a pályaudvaron.

Összességében bár kicsit rizikósnak indult az út, sem a busz, sem az időjárás nem állt a mi oldalunkon, a végére egy remek kirándulás kerekedett ki a történtekből. Maribor egy csodálatos város, és bár itt-ott firkálások csúfítják, összességében az embernek fel sem tűnik, hogy egy Jugoszláv utódállam második legnagyobb városában jár. Leginkább egy nyugat-magyarországi városhoz, talán főleg Veszprémhez hasonlítható. Nincsenek olyan látnivalók, mint mondjuk Velencében vagy Krakkóban, de talán nem is ez Maribor lényege. A hangulatos sétálóutcák, a Dráva, valamint az emberek kedvessége bőven elég okot ad arra, hogy kellemes emlékekkel hagyhassuk el a várost. Érdemes megtalálni a hely harmóniáját, és élvezni azt. Egy nap bőven elég arra, hogy mindent lássunk, ami fontos, nekünk egyedül a Piramida domb maradt ki idő hiányában, ám így is teljesnek éreztük a napot, és eldöntöttük, hogy mindenképp visszatérünk még Szlovéniába.

Póla - Az isztriai Róma

Bár Póla szépségére már az utazást megelőzően felfigyeltem, egészen az utazást megelőző napokig nem alakult ki konkrét terv a város meglátogatására. Mindez azonban egy csütörtöki napon fél óra alatt megváltozott.

Póla (avagy horvátul Pula) Horvátország hetedik, valamint az Isztriai-félsziget egyik legjelentősebb városa. Bár ma már az „iparváros” elnevezés a leginkább találó elnevezés rá, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne egy történelmi magva, tele római kori emlékekkel. Azonban kezdjük a történetet a legelejéről!

Történt ugyanis, hogy a Volánbusz Facebook oldalán felfigyeltem a Csobbanójárat akcióra: ilyenkor az üresen maradt helyeket az eredeti ár töredékéért értékesítik. Érdemes sietni, mivel a jegyek alig néhány óra alatt el is fogynak. Egy kedves ismerősöm már tudatta velem, hogy létezik egy ilyen villámakció, ám ezt sosem vettem komolyan, mire észrevettem a posztot, már el is fogytak a jegyek. Ám egy csütörtök délutánon mi is a szerencsés jegyvásárlók között találtuk magunkat. A testvéremnek és jómagamnak vettem egy-egy jegyet, melyről fontos tudni, hogy bár oda-vissza az eredeti ár közel negyedébe került, nem visszaváltható. A busz ugyanakkor péntek este indult Horvátországba, és másnap vissza: ennyi idővel a kirándulás előtt már jó eséllyel tudja az ember, hogy ráér-e, vagy sem.

Miután sikeresen történt a jegyvásárlás, másfél napunk maradt arra, amit más utazások alkalmával már napokkal, akár 1 héttel előre is megkezdtünk: pénzváltás, jegynyomtatás (ezen a járaton nem lehetséges a jegyet mobiltelefonról felmutatni), power bank feltöltése stb..

A busz a Népligetről indult: a tájékoztatás nem tartozott épp a pozitívumok közé, mivel sem a jegyen, sem a kijelzőn nem találtunk a kocsiállásra vonatkozó információkat. Hozzátartozik ugyanakkor, hogy a busz az indulást megelőzően már fél órával beállt, így nem 2 perc alatt kellett végigszaladnunk az állomáson. Valószínűleg az akciónak köszönhető (miután megvettük a jegyünket, 1 órával később újra felnéztem, és már nem volt elérhető az ajánlat), de a busz gyakorlatilag teltházas volt, talán 1-1 ülés maradt szabadon. Útközben Siófokon és Nagykanizsán állt még meg, illetve időnként kisebb szüneteket is tartott. Az ülések viszonylag kényelmesek voltak, lábhely azonban nem volt sok, így nem a világ legkellemesebb élményei közé tartozott a buszon tölteni az éjszakát.

A busz pihenőn, a Balatontól nem messze

A hajnali órákban értünk az első megállóba, Fiuméba. Éjszaka sem aludtam többet 2-3 óránál, azonban innentől kezdve teljesen lekötött a város, majd Abbázia és a tenger látványa. Nem is kellett már sokat várni, és elértük a Póla táblát, és szinte egyből a buszpályaudvart is. Elsőre az a benyomásunk támadt, hogy a külvárosban, a várostól messze tesz ki a busz minket, azonban feltételezésünk csupán első fele igazolódott be. Egy rövid bevásárlás után útnak is indultunk, és egy alig 20 perces séta után a város ikonikus látnivalójával, az amfiteátrummal találtuk szembe magunkat.

A "pólai Colosseum" reggeli napfényben

Érdemes nem csak az épületre, de környezetére is figyelni, ahogy megkerüljük a római Colosseumra kísértetiesen emlékeztető látnivalót. Bár utóbbit még nem volt szerencsém élőben látni, a pólai az olasz fővárosénál nagyobb, és jobb állapotban maradt fenn az utókor számára. Közvetlenül vele szemben a tengerre nyílik kilátás, mely az iparváros jelleg miatt talán nem ragad annyira magával, de mindenképp megéri leülni egy fél órára, különösen az esti órákban.

Az Amfiteátrum körül is érződik a mediterrán hangulat

Ezután mi a főteret céloztuk meg, azonban először sikeresen elkerültük az útba eső látványosságokat, és egy ezekkel párhuzamos, ám kevésbé érdekes utcán haladtunk. Így végül egy olyan környékhez értünk, melyen több piac található. A kérdés itt nem az, hogy mi minden kapható, hanem hogy mi nem: a leghétköznapibb élelmiszerektől jugoszláv múltat idéző zászlókon át különböző könyvekig mindennel szembetalálkozhat, aki itt végigsétál.

Szerencsére nem kellett sokáig keresni, és meg is találtuk a számunkra érdekes városrészt

Itt azonban már térképet hívtunk segítségül, és rövidesen meg is találtuk a római kori diadalívet, pontosabban annak meglévő maradványait. Ez egyben városkapuként is funkcionált a maga idejében, azonban ma is érezhető határt jelent az igazi, élő város, valamint a turisztikai rész között.

A szűk utcákon végigsétálva igazi mediterrán, Olaszországot idéző hangulat ébred az emberben, kicsit mintha Velencébe kerülnénk, a már többször említett iparias jelleg ugyanakkor az innen nem messze lévő Triesztre is erősen emlékeztetett.

Egyes utcák erősen Velencére emlékeztetnek

Érdemes letérni a felkapottabb, boltokkal teli főútról, és a kevésbé felkapott utcácskákat is végigjárni, hiszen az igazi hangulatot talán ott lehet a leginkább átérezni.

A főteret természetesen nem hagytuk ki: turisztikai központ, városháza, valamint római kori templom lelhető itt fel, de a tenger az eddigiekhez hűen továbbra is egy karnyújtásnyira volt.

A tengerpart itt nem egy homokos, strandolós területet jelent, sokkal inkább egy hajókkal teli kikötőt, ám így is élvezhető kilátást jelentett az Adriai-tenger látványa.

A főtér hemzseg a római kori látnivalóktól

Itt sétálva egy újabb látnivalóra lettünk figyelmesek: a helyi székesegyházra, mely az eddigiek hű mediterrán irányzatot követi, ám egyszerűsége számomra a velencei stílust tükrözi.

Ezzel a látványosságok sora majdnem véget is ért, ám szerintem ez mind megért egy második kört az esti órákban is (erről kicsit később).

A székesegyház közelében sem veszett el az adriai hangulat

Délutáni pihenő(i)nket a város több pontján, parkokban, árnyékos helyeken töltöttük. Ha már Olaszországban három utazás után sem sikerült pizzát ennem, legalább Horvátországban sikerült pótolni ezt a komoly veszteséget. Az ára, mint ahogy a horvát árak általában körülbelül a magyar árakkal egyeznek, esetenként (valószínűleg a turizmus miatt) magasabbak, azonban nem kell nyugat-európai árakra számítani.

Ilyen egy igazi... horvát pizza!

Bár gyanítom, hogy egy igazi olasz pizza nem ilyen, teljesen rendben volt, amit kaptunk, nekem átmenetnek tűnt a Magyarországon megszokott és az „originale” között.

Bármerre is járunk a belvárosban, a tenger mindig egy (két?) karnyújtásnyira marad

Szép lassan el is érkezünk az esti órákhoz, ami talán a város fénypontja. Ahogy egyre narancsosabb színben ragyog minden, ahogy az utca megtelik emberekkel (amit én alapvetően nem is szeretek, de egy mediterrán város talán így az igazi), kutyaugatástól visszhangzik a tér és keveredik a zenével, esetenként a téren éneklő olaszok hangjával – ez mind egyszerűen varázslatos. Az amfiteátrum, a templomok, a kis utcák mind teljesen más hangulatot árasztanak ilyenkor, mintha nem is ugyanaz a város lenne, melyet napközben megismertünk.

Este talán még ez a látvány sem annyira csúnya

Mivel ismét letértünk a „helyes” útról, sikeresen felfedeztünk egy újabb templomot, mely a fentebb is említett velencei egyszerűséget tükrözte, és felújítás alatt állt, így belül nem volt látogatható, ám kívülről is határozottan megért egy misét.

És ismét a "Venice vibes"

A városban a horvátok, akikkel mi beszéltünk jellemzően nem voltak olyan barátságosak, mint például a szlovénok, gyakran angolul sem beszéltek, ám összességében negatív élményekkel sem gazdagodtunk velük kapcsolatban.

Kutya- és macskabarátok egyaránt élvezhetik a várost, mivel egyikből sem szenved hiányt. Ahogy az már Triesztben is feltűnt, a mediterrán városokban igen nagy népszerűségnek örvendenek hűséges négylábúink, de rengeteg macskába is botlottunk városfelfedező sétánk során.

Ő csak egy a sok macska közül :)

Miután egy utolsó pillantást vetettünk az Amfiteátrumra, visszatértünk a buszpályaudvarra, ahonnan járatunk az esti órákban indult, és a hajnali órákban már a fővárosban is voltunk. A pólai buszpályaudvar tökéletesen megtestesíti, amit a magyar nyelv „balkáni állapotoknak” nevez, továbbá buszunk sem a táblán jelzett állomásról indult. Ebből persze nem volt nagy tragédia, mivel kevés megálló van, ráadásul az esti órákban nem sok busz jár már ott, így nehéz volt nem észrevenni a Volánbusz feliratú járművet, ennek ellenére érdemes figyelni, nehogy pórul járjunk.

Az Amfiteátrum is teljesen más élmény az esti órákban

Összességében kisebb kényelmi problémái mellett is ajánlani tudom az Adria Expresszt, különösen amennyiben ilyen kedvezményes áron sikerül jegyet szerezni. Póla nagyon szép város, a rendelkezésre álló idő bőven elég, voltak idők, amikor már unatkoztunk is, azonban aki szeret strandolni, a város közelében erre van lehetősége, és úgy garantáltan tartalmas napban lesz része.

Milánó - Olaszország második fővárosa

Milánó nem szerepelt a bakancslistámon, de legalábbis annak felső szegmensében határozottan nem, így még most is különös érzés arról írni, milyen volt Olaszország második legnagyobb városába tett látogatásunk.

Történt ugyanis, hogy előálltam az (esetemben nem túl meglepő) ötlettel, miszerint Olaszországba szeretnék menni februárban. Így elkerülhetőek a nyári tömegek, és talán az árak sem szöknek az egekbe, gondoltam akkor. Elsődleges úti célként Velence (ahol bár már jártam, de sosem elég belőle) és Firenze jött szóba. Ha hosszabb utakról van szó, mindig a vasút adta lehetőségeket keresem először, ez viszont az olasz csizma esetében nem egyszerű. Szlovénián át nincs közvetlen járat (Ljubljanában át lehet szállni a tavaly újraindult Triesztbe/Udinébe tartó vonatra, azonban innen újabb átszállás szükséges a fentebb említett városokba), így maradt a MÁV által felkínált bécsi átszállás Nightjet vonattal. Ha valamit tanultam a velencei útból, az az, hogy az ülőhelyes kocsi éjszakára nem épp a legkényelmesebb (és nem is a legbiztonságosabb) opció, így most a fekvőhelyes kocsikat vettem szemügyre. Ha időben megveszi az ember, nem kerül sokkal többe, így mindenképp megéri befizetni egy ilyenre, hogy kipihentebben vethessük bele magunkat az adott városba, valamint mi és csomagjaink is nagyobb biztonságban vagyunk, hiszen zárható térben tölthetjük az éjszakát.

Mint írtam, az időben történő vásárlás kulcsfontosságú, mivel a firenzei vonalon (aminek a végállomása egyébként Róma) sokszor már 1 hónappal előre elfogynak a jegyek, vagy az ár emelkedik olyan szintekre, hogy abból eredeti összegen már magasabb szintre is befizethetnénk.

Ennek tudatában döntöttünk úgy, hogy január elején már meg is vesszük a jegyeket, hogy garantált legyen a februári kirándulás. Ahogy azonban közeledett a nap, több körülmény is azt a döntést eredményezte, hogy Milánóba szóljon a jegyünk a gondolaváros, vagy épp a reneszánsz fővárosa helyett.

A jegyvásárlás előtti napokban tudatosult bennem, hogy sokkal inkább szeretném Firenzét megnézni, mint egy olyan helyet, ahol nem is olyan rég volt szerencsém járni. Így Velence szép lassan kiesett a képből, azonban sajnos Firenze is hasonló sorsra jutott: a jegyek már ekkor olyan magas áron voltak, hogy erről inkább lemondtam. Ekkor tette fel testvérem – aki egyben az útitárs szerepét is kapta a történetben – a kérdést, ami igazából a megoldás is volt: „Miért nem megyünk Milánóba?”.

A kérdést én is elismételtem magamban. Tényleg, miért is nem? Elvégre Olaszország második legnagyobb városa, és hát a milánói dóm az milánói dóm. Egy gyors Google-keresés után egyre biztosabb voltam benne, hogy ez lesz az a hely, ahol mi kikötünk. Voltak aggályaim a hely iránt, azonban ezek szerencsére utólag visszagondolva alaptalannak bizonyultak.

A jegy végül február 2-i indulást tett lehetővé, a hazaérkezés napja február 4. volt. Utunk a Keleti Pályaudvaron vette kezdetét, innen indultunk Bécsbe, Hauptbahnhof felé. Budapest és Bécs között csatlakozójegyet kapunk, aminek az a nagy előnye, hogy majdnem feleannyiba kerül, mint az eredeti jegy, valamint adott napon bármelyik vonaton felhasználható (érdemes helyjegyet venni azonban a konkrét vonatra, amelyikkel megyünk, hogy legyen biztos ülőhelyünk és ne kelljen állnunk). Mi így egy délelőtti vonattal indultunk az osztrák fővárosba, hogy legyen időnk ott is körülnézni, mielőtt Lombardiába vennénk az irányt. Többek között a Belvedere kastélyt, Staatsoper-t és a Karlskirchét néztük meg, új felfedezés azonban a bécsi hadtörténeti múzeum, melyet a pályaudvartól egy mindössze ötperces séta választ el.

Innen, Wien Hauptbahnhof-ból indul a Milánóba tartó Nightjet vonat

A Milánóba tartó vonat 19:23-kor indul útnak, és 9:12-kor érkezik a Milano Centrale névre hallgató pályaudvarra. A vonat (osztrákoktól nem meglepően) gyakorlatilag percre pontosan érkezett és indult minden megállóban, bár egyes helyeken fél, vagy akár egy egész órát áll, talán részben épp azért, hogy az esetleges késés ne okozzon további problémákat. Villachban egy rémes másfél órát tölt a vonat (külön öröm itt felkelni, ami Velencébe tartva is megtörtént, most sem maradhatott el), ugyanis itt válik szét a Rómába és Milánóba tartó járat, azonban ezekhez hozzákapcsolják a Münchenből érkező kocsikat. Ezután már csak Veronában áll fél órát a vonat, a többi megállóban pár percnél többet semmiképpen.

Verona vasútállomása - fél órát vár itt a vonat

Amiről még érdemes beszélni (vagy írni), az a hatfős alvóhely. A legfelső helyre kaptunk jegyet, ahova a kissé nyikorgó és izgő-mozgó létrán nem egyszerű felmászni, ha az utas majdnem két méter magas. Én néhány próbálkozás után feladtam, mivel csak hárman utaztunk együtt, így szerencsére megoldható volt a lent alvás, azonban legközelebb biztos, hogy kimondottan lentre fogom kérni az alvóhelyemet. Nem volt egy luxuslakosztály, és nem is volt a legmodernebb állapotban, így elsőre csalódott voltam (úgy tűnt, még az ülőhelyes kocsik is jobb állapotban voltak), azonban amikor  sikerült több órát aludnom (Velencébe haladva ez maximum 1 óra volt), rájöttem, azért kifizetődik ez a maga módján. Reggelit is kaptunk, mely persze nem egy éttermi étkezésre emlékeztetett, de arra épp elég, amire kitalálták.

Ilyen reggelit kap az, aki alvókocsiban utazik (tea vagy kávé választható)

Reggel, a menetrend szerinti érkezés előtt pár perccel meg is érkeztünk végre Milánó pályaudvarára. Az állomás már maga is egy építészeti remekmű, a rengeteg rémhírrel ellentétben szerencsére mi semmiféle kellemetlenséget nem tapasztaltunk nem csupán magunkon, de környezetünkön sem. Kívül is kellemes látvány az épület, ugyanez viszont nem mondható el a téren található szoborról.

Leszálláskor ez a látvány fogadott

Milano Centrale kívülről

Első „megállónk” nem a Dóm volt, hanem a város modern része felé vettük az irányt. Itt egy picit olyan érzésem volt, mintha újra London központjában találnám magam, ugyanakkor egyes utcák egyfajta „lerobbant USA” érzetet keltettek bennem – már ekkor bebizonyosodott, hogy Milánó amolyan (Olaszországra nem jellemző ) világváros, a maga előnyeivel és hátrányaival, előkelőbb és kevésbé ragyogó részeivel, utcáival.

Milánó egyes részei sokkal inkább emlékeztetetnek az Egyesült Államokra, semmint Olaszországra

Mielőtt megtaláltuk első tervezett látnivalónkat, már szemünk elé is került a második: az UniCredit tornyot nehéz is szem elől téveszteni, mivel az egész ország legmagasabb épületéről van szó.

Olaszország legmagasabb tornya messziről látható

Mi azonban a Bosco Verticale-t kerestük, amely után szintén nem kellett sokáig kutatni: két sajátos és új lakóépületről van szó, melyek nevükhöz hűen egy függőleges erdőt hivatottak kialakítani. Lenyűgözőnek tartom, kicsit olyan, mintha egy konzoljátékban találnám magamat, ugyanakkor követendő példa is egyben, hiszen a lakóhelyek száma nem (lenne) fordítottan arányos így a zöldövezet területével a nagyvárosokban.

A Bosco Verticale lenyűgözően futurisztikus és példaértékű egyszerre

Miután elhagytuk a város modern részét, szinte egyik utcáról a másikra egy meglehetősen olaszos környezetbe kerültünk: közeledett a Brera névre hallgató kerület. Előtte azonban még a város egyik diadalíve, a Porta Garibaldi fogadott minket.

A Porta Garibaldi a modern és olaszos városrész közti határon található

Brera központjába ugyan nem mentünk be, a kerület szélén elhaladva is éreztük az egyébként Milánóra nem jellemző olaszos légkört: ugyan Velencében nem éreztem magam tőle, mégis jó volt legalább egy rövid időre ilyet is tapasztalni a városban.

Brera nevezhető a város igazán olasz részének - nem nagy, de kellemes környék

A városrészt elhagytuk, és az egyik legnagyobb látnivaló, a Castello Sforzesco került elénk. A kiállítás részébe ugyan nem mentünk be, már a kastély udvarán tett séta is hatalmas élmény.

A Castello Sforzesco a város egyik legjelentősebb látnivalója

Innen bár metró vezet a Dómhoz, mi inkább a gyaloglást választottuk, amit egy abszolút jó döntésnek tartok utólag: az oda vezető úton bizonyosodott be, milyen stílusosak is tudnak lenni a milánói utcák a kis motorokkal és régies villamosokkal, de a szürke épületek is egyfajta bécsi eleganciát mutattak (persze annyira azért nem voltak tiszták).

A belvárosi utcák gyakran elegánsak

Készültem rá, hogy a Dóm megpillantása lesz az egyik legnagyobb pillanat – nem csalódtam. A képek nem tudják száz százalékosan átadni az érzést, amikor az ember először megpillantja, de azért igyekeztem a leghitelesebb képet kiválasztani. :)

Egy kép többet mond ezer szónál :)

A téren már dél körül is nagy a nyüzsgés, azonban szerencsére nem kell középre menni ahhoz, hogy a Dómban gyönyörködhessünk, továbbá valamiért közvetlenül a Dóm alatt is nagyon kevesen vannak (talán mert onnan nem készülnek szép képek).

A tér másik kihagyhatatlan eleme a Galleria Vittorio Emanuele II, mely egy hatalmas sétány, tele drágánál-drágább üzletekkel a legnagyobb márkáktól. Azonban a padlótól a falfestményekig minden részlet lenyűgöző, továbbá egy megfizethető árakkal rendelkező, hatalmas kínálatú könyvesbolt is található itt.

A Dómtól délre folytattuk a felfedezést, ezúttal a Naviglio Grande volt a cél. Milánó varázsa azonban az, hogy miközben az ember egy látnivalót keres, kap három másikat ajándékba. Nem volt ez másképp ezen az úton sem, szebbnél szebb templomok sorakoztak a boltok és (többnyire) stílusos lakóházak között.

Úgy tűnik, hiába mondtam le Velencéről, nem tudtam tőle teljesen elszakadni, ugyanis a csatornában sikeresen megleltem a város hangulatát, igaz, gondolák nélkül. A környéken elsősorban éttermek, vendéglők lelhetőek fel.

A Naviglio Grande tükrözi leginkább a velencei hangulatot

Eljött az étkezés ideje, ami magában hordozta azt, hogy negyedik olaszországi tartózkodásom alkalmával már nem szabad ugyanazt a fatális hibát elkövetnem: eldöntöttem, ezúttal mindenképp eszek egy igazi olasz pizzát. Így is lett, a Piz névre hallgató étterem zseniális pizzákat kínál, a városhoz mérten megfizethető áron.

Végre, egy igazi olasz pizza!

Időközben besötétedett, ami azzal járt, hogy egyes látnivalókról már le kellett mondanunk. A Dóm kivilágítását még megvártuk, megnéztük a Castello Sforzescót esti fényekben, továbbá zárásképp az Arco della Pace névre hallgató diadalívet is megnéztük, mely engem erősen Berlinre és Párizsra emlékeztetett. Ezután visszasétáltunk a vasútállomásra, ahonnan zökkenőmentes utunk volt vissza Bécsbe.

Összességében Milánó egy hatalmas pozitív csalódás volt számomra. Olyan ez a város, mintha 5 másikból faragták volna egybe, mintha minden látnivalót máshonnan hoztak volna ide, mégis összeillenek, ahogy átsétál az ember egyiktől a másikhoz. Egy nap alatt (majdnem) mindent sikerült megnéznünk, bár néhány látnivalóhoz nem ártott volna még egy második nap. :) A Dómba, illetve bármely nagyobb múzeumba érdemes előre megvenni otthon a jegyet, így valamelyest gyorsabb a sorban állás (olyan hosszú volt, hogy mi az ottani jegyváltásról lemondtunk). Az árak olasz viszonylatban is magasak, de talán olcsóbb hely, mint például Bécs. Az emberek többsége meglepően kedves volt, bár persze mint minden nagyvárosban, itt is voltak tolakodó, nem éppen kedves járókelők. A rengeteg turista ellenére is sokan nem tudnak angolul, vagy ha értik is a nyelvet, olaszul válaszolnak, azonban itt tényleg érezhető volt, hogy egy szimpla „Grazie!”-nek is mennyire tudnak örülni a helyiek. A divat egyik fővárosáról van szó, és ez nem mítosz – nagyon sok stílusosan öltözött nő és férfi haladt el mellettünk a nap folyamán.

Milánó méltán a divat (egyik) fővárosa

A város biztonsága személyes tapasztalatom alapján nem olyan rossz, mint amilyen a hírneve, minket ott tartózkodásunk során semmilyen atrocitás nem ért. Fontos ugyanakkor, hogy vigyázzunk értékeinkre, főleg a nagyobb tereken, látnivalók közelében, valamint az éttermekben is. Sötétedés után a Castello Sforzesco környéke, valamint a Centrale pályaudvar nem a legvonzóbb környék, ugyanakkor nekem úgy tűnik, az interneten olvasottakhoz képest némiképp javult a helyzet ezeken a részeken is (vagy csak eleve túloztak páran). Mint mindenhol a világban, itt sem árt az óvatosság. A nagyobb látványosságok körüli árusokat érdemes még kerülni, akik karkötőket, vagy épp galambeledelt próbálnak észrevétlenül a kezünkbe (vagy kezünkre) cserkészni, majd irreálisan magas árakat követelnek.

A város másik problémája a hajléktalanság, mely Trieszt és Velence után itt határozottan érezhető. Több helyen botlik az ember „HO FAME” (éhes vagyok) feliratokba, sokszor templomok, diadalívek tövében alszanak, azonban sem verbális, sem fizikai veszélyt nem jelentenek a járókelőkre.

A hajléktalanság valós probléma a városban, gyakran nagyobb látnivaló közelében várják a segítséget

A jövőben repülővel mindenképp szeretnék visszatérni a városba, hogy végre belülről (és fentről) is megnézhessük a Dómot, valamint a Comói-tavat, Bergamo-t, vagy hogy akár a nagy ipari háromszög másik sarkát, Torinót is megnézhessem. :)