Milánó - Olaszország második fővárosa

Milánó nem szerepelt a bakancslistámon, de legalábbis annak felső szegmensében határozottan nem, így még most is különös érzés arról írni, milyen volt Olaszország második legnagyobb városába tett látogatásunk.

Történt ugyanis, hogy előálltam az (esetemben nem túl meglepő) ötlettel, miszerint Olaszországba szeretnék menni februárban. Így elkerülhetőek a nyári tömegek, és talán az árak sem szöknek az egekbe, gondoltam akkor. Elsődleges úti célként Velence (ahol bár már jártam, de sosem elég belőle) és Firenze jött szóba. Ha hosszabb utakról van szó, mindig a vasút adta lehetőségeket keresem először, ez viszont az olasz csizma esetében nem egyszerű. Szlovénián át nincs közvetlen járat (Ljubljanában át lehet szállni a tavaly újraindult Triesztbe/Udinébe tartó vonatra, azonban innen újabb átszállás szükséges a fentebb említett városokba), így maradt a MÁV által felkínált bécsi átszállás Nightjet vonattal. Ha valamit tanultam a velencei útból, az az, hogy az ülőhelyes kocsi éjszakára nem épp a legkényelmesebb (és nem is a legbiztonságosabb) opció, így most a fekvőhelyes kocsikat vettem szemügyre. Ha időben megveszi az ember, nem kerül sokkal többe, így mindenképp megéri befizetni egy ilyenre, hogy kipihentebben vethessük bele magunkat az adott városba, valamint mi és csomagjaink is nagyobb biztonságban vagyunk, hiszen zárható térben tölthetjük az éjszakát.

Mint írtam, az időben történő vásárlás kulcsfontosságú, mivel a firenzei vonalon (aminek a végállomása egyébként Róma) sokszor már 1 hónappal előre elfogynak a jegyek, vagy az ár emelkedik olyan szintekre, hogy abból eredeti összegen már magasabb szintre is befizethetnénk.

Ennek tudatában döntöttünk úgy, hogy január elején már meg is vesszük a jegyeket, hogy garantált legyen a februári kirándulás. Ahogy azonban közeledett a nap, több körülmény is azt a döntést eredményezte, hogy Milánóba szóljon a jegyünk a gondolaváros, vagy épp a reneszánsz fővárosa helyett.

A jegyvásárlás előtti napokban tudatosult bennem, hogy sokkal inkább szeretném Firenzét megnézni, mint egy olyan helyet, ahol nem is olyan rég volt szerencsém járni. Így Velence szép lassan kiesett a képből, azonban sajnos Firenze is hasonló sorsra jutott: a jegyek már ekkor olyan magas áron voltak, hogy erről inkább lemondtam. Ekkor tette fel testvérem – aki egyben az útitárs szerepét is kapta a történetben – a kérdést, ami igazából a megoldás is volt: „Miért nem megyünk Milánóba?”.

A kérdést én is elismételtem magamban. Tényleg, miért is nem? Elvégre Olaszország második legnagyobb városa, és hát a milánói dóm az milánói dóm. Egy gyors Google-keresés után egyre biztosabb voltam benne, hogy ez lesz az a hely, ahol mi kikötünk. Voltak aggályaim a hely iránt, azonban ezek szerencsére utólag visszagondolva alaptalannak bizonyultak.

A jegy végül február 2-i indulást tett lehetővé, a hazaérkezés napja február 4. volt. Utunk a Keleti Pályaudvaron vette kezdetét, innen indultunk Bécsbe, Hauptbahnhof felé. Budapest és Bécs között csatlakozójegyet kapunk, aminek az a nagy előnye, hogy majdnem feleannyiba kerül, mint az eredeti jegy, valamint adott napon bármelyik vonaton felhasználható (érdemes helyjegyet venni azonban a konkrét vonatra, amelyikkel megyünk, hogy legyen biztos ülőhelyünk és ne kelljen állnunk). Mi így egy délelőtti vonattal indultunk az osztrák fővárosba, hogy legyen időnk ott is körülnézni, mielőtt Lombardiába vennénk az irányt. Többek között a Belvedere kastélyt, Staatsoper-t és a Karlskirchét néztük meg, új felfedezés azonban a bécsi hadtörténeti múzeum, melyet a pályaudvartól egy mindössze ötperces séta választ el.

Innen, Wien Hauptbahnhof-ból indul a Milánóba tartó Nightjet vonat

A Milánóba tartó vonat 19:23-kor indul útnak, és 9:12-kor érkezik a Milano Centrale névre hallgató pályaudvarra. A vonat (osztrákoktól nem meglepően) gyakorlatilag percre pontosan érkezett és indult minden megállóban, bár egyes helyeken fél, vagy akár egy egész órát áll, talán részben épp azért, hogy az esetleges késés ne okozzon további problémákat. Villachban egy rémes másfél órát tölt a vonat (külön öröm itt felkelni, ami Velencébe tartva is megtörtént, most sem maradhatott el), ugyanis itt válik szét a Rómába és Milánóba tartó járat, azonban ezekhez hozzákapcsolják a Münchenből érkező kocsikat. Ezután már csak Veronában áll fél órát a vonat, a többi megállóban pár percnél többet semmiképpen.

Verona vasútállomása - fél órát vár itt a vonat

Amiről még érdemes beszélni (vagy írni), az a hatfős alvóhely. A legfelső helyre kaptunk jegyet, ahova a kissé nyikorgó és izgő-mozgó létrán nem egyszerű felmászni, ha az utas majdnem két méter magas. Én néhány próbálkozás után feladtam, mivel csak hárman utaztunk együtt, így szerencsére megoldható volt a lent alvás, azonban legközelebb biztos, hogy kimondottan lentre fogom kérni az alvóhelyemet. Nem volt egy luxuslakosztály, és nem is volt a legmodernebb állapotban, így elsőre csalódott voltam (úgy tűnt, még az ülőhelyes kocsik is jobb állapotban voltak), azonban amikor  sikerült több órát aludnom (Velencébe haladva ez maximum 1 óra volt), rájöttem, azért kifizetődik ez a maga módján. Reggelit is kaptunk, mely persze nem egy éttermi étkezésre emlékeztetett, de arra épp elég, amire kitalálták.

Ilyen reggelit kap az, aki alvókocsiban utazik (tea vagy kávé választható)

Reggel, a menetrend szerinti érkezés előtt pár perccel meg is érkeztünk végre Milánó pályaudvarára. Az állomás már maga is egy építészeti remekmű, a rengeteg rémhírrel ellentétben szerencsére mi semmiféle kellemetlenséget nem tapasztaltunk nem csupán magunkon, de környezetünkön sem. Kívül is kellemes látvány az épület, ugyanez viszont nem mondható el a téren található szoborról.

Leszálláskor ez a látvány fogadott

Milano Centrale kívülről

Első „megállónk” nem a Dóm volt, hanem a város modern része felé vettük az irányt. Itt egy picit olyan érzésem volt, mintha újra London központjában találnám magam, ugyanakkor egyes utcák egyfajta „lerobbant USA” érzetet keltettek bennem – már ekkor bebizonyosodott, hogy Milánó amolyan (Olaszországra nem jellemző ) világváros, a maga előnyeivel és hátrányaival, előkelőbb és kevésbé ragyogó részeivel, utcáival.

Milánó egyes részei sokkal inkább emlékeztetetnek az Egyesült Államokra, semmint Olaszországra

Mielőtt megtaláltuk első tervezett látnivalónkat, már szemünk elé is került a második: az UniCredit tornyot nehéz is szem elől téveszteni, mivel az egész ország legmagasabb épületéről van szó.

Olaszország legmagasabb tornya messziről látható

Mi azonban a Bosco Verticale-t kerestük, amely után szintén nem kellett sokáig kutatni: két sajátos és új lakóépületről van szó, melyek nevükhöz hűen egy függőleges erdőt hivatottak kialakítani. Lenyűgözőnek tartom, kicsit olyan, mintha egy konzoljátékban találnám magamat, ugyanakkor követendő példa is egyben, hiszen a lakóhelyek száma nem (lenne) fordítottan arányos így a zöldövezet területével a nagyvárosokban.

A Bosco Verticale lenyűgözően futurisztikus és példaértékű egyszerre

Miután elhagytuk a város modern részét, szinte egyik utcáról a másikra egy meglehetősen olaszos környezetbe kerültünk: közeledett a Brera névre hallgató kerület. Előtte azonban még a város egyik diadalíve, a Porta Garibaldi fogadott minket.

A Porta Garibaldi a modern és olaszos városrész közti határon található

Brera központjába ugyan nem mentünk be, a kerület szélén elhaladva is éreztük az egyébként Milánóra nem jellemző olaszos légkört: ugyan Velencében nem éreztem magam tőle, mégis jó volt legalább egy rövid időre ilyet is tapasztalni a városban.

Brera nevezhető a város igazán olasz részének - nem nagy, de kellemes környék

A városrészt elhagytuk, és az egyik legnagyobb látnivaló, a Castello Sforzesco került elénk. A kiállítás részébe ugyan nem mentünk be, már a kastély udvarán tett séta is hatalmas élmény.

A Castello Sforzesco a város egyik legjelentősebb látnivalója

Innen bár metró vezet a Dómhoz, mi inkább a gyaloglást választottuk, amit egy abszolút jó döntésnek tartok utólag: az oda vezető úton bizonyosodott be, milyen stílusosak is tudnak lenni a milánói utcák a kis motorokkal és régies villamosokkal, de a szürke épületek is egyfajta bécsi eleganciát mutattak (persze annyira azért nem voltak tiszták).

A belvárosi utcák gyakran elegánsak

Készültem rá, hogy a Dóm megpillantása lesz az egyik legnagyobb pillanat – nem csalódtam. A képek nem tudják száz százalékosan átadni az érzést, amikor az ember először megpillantja, de azért igyekeztem a leghitelesebb képet kiválasztani. :)

Egy kép többet mond ezer szónál :)

A téren már dél körül is nagy a nyüzsgés, azonban szerencsére nem kell középre menni ahhoz, hogy a Dómban gyönyörködhessünk, továbbá valamiért közvetlenül a Dóm alatt is nagyon kevesen vannak (talán mert onnan nem készülnek szép képek).

A tér másik kihagyhatatlan eleme a Galleria Vittorio Emanuele II, mely egy hatalmas sétány, tele drágánál-drágább üzletekkel a legnagyobb márkáktól. Azonban a padlótól a falfestményekig minden részlet lenyűgöző, továbbá egy megfizethető árakkal rendelkező, hatalmas kínálatú könyvesbolt is található itt.

A Dómtól délre folytattuk a felfedezést, ezúttal a Naviglio Grande volt a cél. Milánó varázsa azonban az, hogy miközben az ember egy látnivalót keres, kap három másikat ajándékba. Nem volt ez másképp ezen az úton sem, szebbnél szebb templomok sorakoztak a boltok és (többnyire) stílusos lakóházak között.

Úgy tűnik, hiába mondtam le Velencéről, nem tudtam tőle teljesen elszakadni, ugyanis a csatornában sikeresen megleltem a város hangulatát, igaz, gondolák nélkül. A környéken elsősorban éttermek, vendéglők lelhetőek fel.

A Naviglio Grande tükrözi leginkább a velencei hangulatot

Eljött az étkezés ideje, ami magában hordozta azt, hogy negyedik olaszországi tartózkodásom alkalmával már nem szabad ugyanazt a fatális hibát elkövetnem: eldöntöttem, ezúttal mindenképp eszek egy igazi olasz pizzát. Így is lett, a Piz névre hallgató étterem zseniális pizzákat kínál, a városhoz mérten megfizethető áron.

Végre, egy igazi olasz pizza!

Időközben besötétedett, ami azzal járt, hogy egyes látnivalókról már le kellett mondanunk. A Dóm kivilágítását még megvártuk, megnéztük a Castello Sforzescót esti fényekben, továbbá zárásképp az Arco della Pace névre hallgató diadalívet is megnéztük, mely engem erősen Berlinre és Párizsra emlékeztetett. Ezután visszasétáltunk a vasútállomásra, ahonnan zökkenőmentes utunk volt vissza Bécsbe.

Összességében Milánó egy hatalmas pozitív csalódás volt számomra. Olyan ez a város, mintha 5 másikból faragták volna egybe, mintha minden látnivalót máshonnan hoztak volna ide, mégis összeillenek, ahogy átsétál az ember egyiktől a másikhoz. Egy nap alatt (majdnem) mindent sikerült megnéznünk, bár néhány látnivalóhoz nem ártott volna még egy második nap. :) A Dómba, illetve bármely nagyobb múzeumba érdemes előre megvenni otthon a jegyet, így valamelyest gyorsabb a sorban állás (olyan hosszú volt, hogy mi az ottani jegyváltásról lemondtunk). Az árak olasz viszonylatban is magasak, de talán olcsóbb hely, mint például Bécs. Az emberek többsége meglepően kedves volt, bár persze mint minden nagyvárosban, itt is voltak tolakodó, nem éppen kedves járókelők. A rengeteg turista ellenére is sokan nem tudnak angolul, vagy ha értik is a nyelvet, olaszul válaszolnak, azonban itt tényleg érezhető volt, hogy egy szimpla „Grazie!”-nek is mennyire tudnak örülni a helyiek. A divat egyik fővárosáról van szó, és ez nem mítosz – nagyon sok stílusosan öltözött nő és férfi haladt el mellettünk a nap folyamán.

Milánó méltán a divat (egyik) fővárosa

A város biztonsága személyes tapasztalatom alapján nem olyan rossz, mint amilyen a hírneve, minket ott tartózkodásunk során semmilyen atrocitás nem ért. Fontos ugyanakkor, hogy vigyázzunk értékeinkre, főleg a nagyobb tereken, látnivalók közelében, valamint az éttermekben is. Sötétedés után a Castello Sforzesco környéke, valamint a Centrale pályaudvar nem a legvonzóbb környék, ugyanakkor nekem úgy tűnik, az interneten olvasottakhoz képest némiképp javult a helyzet ezeken a részeken is (vagy csak eleve túloztak páran). Mint mindenhol a világban, itt sem árt az óvatosság. A nagyobb látványosságok körüli árusokat érdemes még kerülni, akik karkötőket, vagy épp galambeledelt próbálnak észrevétlenül a kezünkbe (vagy kezünkre) cserkészni, majd irreálisan magas árakat követelnek.

A város másik problémája a hajléktalanság, mely Trieszt és Velence után itt határozottan érezhető. Több helyen botlik az ember „HO FAME” (éhes vagyok) feliratokba, sokszor templomok, diadalívek tövében alszanak, azonban sem verbális, sem fizikai veszélyt nem jelentenek a járókelőkre.

A hajléktalanság valós probléma a városban, gyakran nagyobb látnivaló közelében várják a segítséget

A jövőben repülővel mindenképp szeretnék visszatérni a városba, hogy végre belülről (és fentről) is megnézhessük a Dómot, valamint a Comói-tavat, Bergamo-t, vagy hogy akár a nagy ipari háromszög másik sarkát, Torinót is megnézhessem. :)